Ott hagytam abba ezt a pompás irományt tavaly áprilisban, hogy lefutottam a Vivicittát. Aztán abbamaradt, mert elkezdődött a Giro, Nieve hegyi trikójával, majd jött a Tour, és persze a Vuelta, utóbbi kettő ráadásul Zubeldia tevékeny közreműködésével. Szóval volt jobb dolgom is, mint itt lopni az időt, és inkább a Papa és a többi vasco bringás versenyes kalandjaira tartogattam a hosszú agymenéseimet. Persze a számtalan Zubeldia szökés mellett nekem is voltak futó élményeim, sok mindent éltem át az elmúlt évben ennek az egész őrületnek köszönhetően. És rengeteget tanultam is belőle, szerencsére. A Vivicitta után elmentem a Pireneusokba edzőtáborozni, és megcsináltam a Kékes Csúcsfutást, illetve a Sopron Trail 28 kilométerét a hegyek között. Egyik nagyobb szopás volt, mint a másik. Aztán nyáron lefutottam újra a maratont, amit ha egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám, újjászülettem. Stílszerűen a Tour utolsó hegyi szakaszának napján (inkább éjszakáján) mindezt, pont aznap, amikor az aquaplán baszk szöcske, Jon Izaguirre nyerte meg a szakaszt Morzine-ban. Aztán ősszel újra ott voltam a Sparon, és harmadszor is megtettem futva a 42 kilométert. Igazából mindegyik verseny egy külön irományt érdemelt volna. De helyette a Zubeldia topicban okoskodtam. Így alakult.

Aztán eljött 2017, a Coelho fanok szerint az újrakezdés éve! Legalábbis a facebookom nagyjából ezzel volt tele az év elején, hogy így állnak a csillagok. Persze már abban sem vagyok biztos, hogy ez hülyeség lenne. Legalábbis ha abból indulok ki, ami eddig történt velem idén, akkor ezotériában fogok utazni a jövőben, csókolom. Mert most nagyon szép körülöttem a világ, szerelem van, boldogság van, más meg nem is kell.  Befutott ugyanis az életembe Zsófi. Szó szerint befutott, mert ha nem futnék, vagy ő nem futna, akkor valószínűleg sohasem találkozunk. Szóval most az egyedül futásokból együtt futások, az egyedül alvásokból pedig együtt alvások lettek. Legalábbis a szerencsésebb napjaimon. De jó ez így, nagyon boldog vagyok vele! És tényleg „gecijó első randi” volt a Zúzmara. :)

És most ott tartok, tartunk, hogy nem egyedül tervezem meg a futó évemet, mint tavaly, hanem együtt találjuk ki, merre kellene elmennünk. A félmaratonmánia tervbe van véve idénre, a négyből egy, a Zúzmara már megvan, a következő állomás pedig áprilisban lesz a Vivicitta. De még előtte egy héttel, április elején jön Ráckeve, és a Kis-Duna Maraton. Vagyis negyedszer is letesztelem, be tudok-e venni 20 centit. Aztán májusban Fáklyás Futam Balatonkenesén, és amekkora hülye vagyok, képes leszek ott is 42-re nevezni, bár ezt még át kell gondolnom. Júniusban K&H és félmaraton, hogy mániás legyek én is. Augusztusban pedig ismét Night Run, amit a tavalyi újjászületős élmények után semmi pénzért sem hagynék ki. Ősszel pedig vagy Spar, vagy Bilbao. De az még messze van. :)

De hogy februárra is legyen egy kis izgalom, Zsófi kitalálta, hogy fussunk versenyt, ki hány kilométert teljesít a hónapban. És tetszik az ötlet nagyon, persze mindez szigorúan titkos lesz. Szóval talán el kellene kezdeni a hónapot egy hosszú futással. :)

Eredetileg azzal a tervvel neveztem be az idei Vivicitta félmaratoni távjára, hogy megdöntsem a tavaly ősszel futott egyéni rekordomat, ami 1:55:38 volt. Aztán a sérülésem miatt sokáig az is kétséges volt, hogy egyáltalán el tudok-e indulni a versenyen. Végül szerencsére sikerült rajthoz állnom, de gyakorlatilag felkészülés nélkül, emiatt előzetesen semmi jóra nem számítottam. Titkon azért reménykedtem persze abban, hogy valahogy megdöntöm majd a korábbi legjobb időmet, de tisztában voltam azzal, hogy ennek nem biztos, hogy most jött el az ideje, és nem lepődtem volna meg azon sem, ha bőven elmaradok tőle. Őszintén szólva ez is lett volna a realitás. Aztán ehhez képest… Mit mondjak, végül magamat sikerült a legjobban meglepnem az eredményemmel, ugyanis óriási egyéni csúcsot futottam, és laza 10 percet faragtam le a korábbi rekordomból. Mától 1:45:57 az idő, amit futni tudok 21 kilométeren! Nem is értem, hogy jött össze! De most nagyon boldog vagyok!

Pedig nagyon nem úgy alakult a verseny előtti éjszaka, illetve az aznap reggel, ahogyan a nagy könyvben meg lenne írva. Gyakorlatilag szimuláltam magamon az önszopatás teljes tárházát, és összejött szinte minden, aminek nagyon nem szabadott volna. Kezdődött azzal, hogy nagyon rosszul aludtam, és éjfél után nem sokkal fel is keltem. Kínomban elkezdtem olvasgatni, de hajnalig nem tudtam visszaaludni, amikor sikerült, utána pedig már majdnem kelni kellett. Aztán a reggeli sem volt olyan, mint amilyennek elképzeltem, lenyomtam a magjaim egy részét, de határozottan nem esett jól. Nem baj, gondoltam ekkor, majd veszek egy banánt útközben, azt betolom a rajt előtt, ami kitart majd 10-12 kilométerig, ott meg már úgyis éhes leszek, és lesz elegendő frissítőzóna utántölteni. Aztán elindultam itthonról, de az orrom előtt ment el a busz, és laza 25 percet vártam a következőre. Így szeretlek, ahogy vagy, kedves BKK. Még időben voltam így is, de innentől már sietni kellett, arról pedig végképp letettem, hogy legyen időm kényelmesen átöltözni, bemelegíteni és valamennyit meditálni a rajt előtt.

Aztán valami kurva szép hasmenés jött rám, és jó pár perc sorban állás után konkrétan telefostam a Margit sziget egyik nyilvános WC-jét, 180 forintért cserébe. Vagyis az a kevés is kijött, amit valahogy sikerült reggel leküzdenem. Nem tudom, korábban nagypályás meccsek előtt ez valamiért rendszeresen előfordult velem, kicsit furán dolgozza fel a szervezetem a versenydrukkot. Edzések előtt ilyen szinte sohasem fordul elő. Aztán felhívott Kornél, hogy hol vannak a többiek, szóval rohanva leadtam a ruhatárba a cuccom, és siettem a megbeszélt helyre, hogy tudjunk még valamennyit beszélni azelőtt, hogy mindenki beállt volna a rajtba. Na ez a rohanás olyan jól sikerült, hogy csak a banánt, a vizemet, és az órámat felejtettem benne a táskámban, ami akkor tűnt fel, amikor már bezárt az egész kóceráj, és alig 15 perc volt már csak hátra a rajtig. Nagyon nem voltam ott fejben. Komolyan kérdezem, hogy lehet valaki ekkora szerencsétlen fasz, mint én?

Szerencsére tudtam kukázni valahonnan vizet még az indulás előtt, így csak kicsit éhesen, de legalább nem kiszáradva indultam el. Nagyon hiányzott az órám, nem volt jó érzés, hogy bizonytalanul, érzésre kell majd futnom végig. De nem baj, válságmenedzseljünk, gondoltam, az volt a tervem, hogy beállok az 5 perces iramfutók mögé, és elmegyek velük, ameddig tudok, abból meg majd úgyis nagyjából ki tudom következtetni, hogy hol tartok éppen időben. Aztán olyan jól sikerült beállni a közelükbe, hogy mire elindultunk, addigra már sehol sem láttam őket. Bizonyára nem bambultam el csöppet sem :). Jól van, ez a formám, innentől totál magamra voltam utalva, és nem is foglalkoztam már az időmmel. Futok, ahogy bírok, aztán lesz ami lesz. Más út már nem volt, miután válogatott módszerekkel végigszopattam magamat a verseny előtti pár órában.

Elindultunk, de az első 1-2 kilométeren nem igazán sikerült megtalálnom a ritmusom, elég sokáig kerülgetni kellett ugyanis az előttem elindulókat, mire végre sikerült kiverekedtem magam a tömegből. Egyébként tényleg nem értem, miért áll be valaki egy olyan rajtzónába, ami már az első kilométereken is gyors neki, világosan le van írva minden. A maratonon tavaly simán a 6 perces futók közül indultam, ami amúgy hiba volt, be is láttam utólag, akkor 2-3 percet simán ott hagytam az első pár kilométeren. Vagy most csak én indultam el túl gyorsan? A Margit-híd után már felvettem a tempóm és viszonylag jól is tudtam haladni. A pesti rakparton aztán összeálltunk egy sráccal, aki nagyjából ugyanazt a tempót nyomta, amit én is akartam, talán kicsit jobbat is, és elég sokáig felváltva vezettünk egymásnak. Ez persze nem volt megbeszélve, egy szót nem váltottunk az egész verseny alatt, de valahogy mindig úgy alakult, hogy kisebb kihagyások után előbb-utóbb mindig egymás mögött-mellett kötöttünk ki. Én egyébként kimondottan kerestem a mezőnyben a társaságát, ha elvesztettük egymást, mert nem csak a tempója volt nagyon jó, de szépen és egyenletesen is futott, és így megfelelő szélárnyékot is tudott adni.

Ami egyébként nagyon nem volt mindegy, hiszen a verseny nagy részét a pesti és a budai rakparton futottuk, ahol valami bitang nagy szél volt. Persze először a pofámba bele, ami igazán nem esett jól. 8 kilométernél, a Halászbástya környékén jöttek az első nagyobb gondok először elkezdett fájni a térdem, majd utána a talpam is. Gondolkodtam, hogy nem a cipő-e az oka, de mivel csak körülbelül 500 kilométer van benne, így ezt elvetettem, valószínűbb, hogy tudat alatt a sérült combomat próbáltam védeni, és ezt kompenzáltam a nem helyes testtartással. Ez a fájdalom aztán szerencsére elég gyorsan elmúlt. Viszont rögtön jött a következő probléma. Ettem banánt az egyik frissítőnél, amit valamiért most nem akart befogadni a gyomrom, és kevés híján kihánytam azzal a lendülettel. Banánnal ilyen élményem még sohasem volt. Utólag azt mondom, itt kellett volna valahogy magamba erőltetnem némi kaját, hogy észhez térjek. Nem tettem meg, ami később visszaütött, emiatt kevés híján el is éheztem a végére. A pesti rakparton a fordító előtt, nagyjából 12 kilométernél kezdtem el küzdeni a hányingerrel, azon a ponton el is hagyott az addigi társam, óra nélkül nem tudtam ugyan, de jó eséllyel lassult a tempóm. Vittem is magammal a szenvedést végig a rakparton, nagyjából a Szent Gellért térig, ott már észhez tértem, a Fővám térnél pedig már minden oké volt, a macskaköveken szinte a Tour des Flandersen éreztem magam, és Cancellara módjára előzgettem az előttem haladókat.

16 kilométernél kezdtem el határozottan érezni az eléhezés jeleit magamon, amin nem lepődtem meg, számítottam rá, az a csoda, hogy egyáltalán idáig normálisan kibírtam üres gyomorral. Innen viszont szerencsére már erős hátszelem volt végig a rakparton, ami azért nagyon sokat segített abban, hogy ne zuhanjak meg teljesen lelkileg. Az utolsó 5 kilométert már tényleg ösztönből futottam, ekkor még úgy éreztem, hogy nincs most bennem meg egy olyan erős hajrá, mint tavaly a Wizzair félmaratonon a Nyugati téri felüljárótól a végéig, az addigi tempómat viszont mindenképpen meg akartam tartani, ami ebben a kizsigerelt állapotban már nem volt egyszerű feladat. Érzésből 5:20-5:25-ös kilométereket saccoltam magamnak, azt éreztem, hogy az addigi legjobb időmön belül lehetek, emiatt akartam mindenképpen megtartani a sebességem. Na de azt álmomban nem gondoltam volna ekkor, hogy ennyivel beljebb lennék.

A Margit hídon jött a második nagyobb holtpontom 19 kilométernél, a házak közül kikanyarodva teljesen pofán vágott a szembeszél, ami itt tényleg olyan erős volt, hogy szinte kifújt a sorból. Küzdöttek körülöttem mások is az elemekkel, nem csak én szenvedtem, mint egy disznó. A szigetre beérve viszont újra segített a hátszél, ráadásul a hosszú célegyenes eleje ugye erősen lejtős is volt. Na nyomjuk meg, akármennyire is fáj, nincs már sok hátra! Az utolsó frissítőnél csak egy pohár vizet tudtam elvenni, a korábbi kettővel ellentétben, amit magamra locsoltam, jobban tettem volna, ha inkább megiszom, mert innen a célig totál kiszáradva éreztem magam. Rohadtul szemét az agy, ahogy meg tudja dumálni a szervezetet, és szinte sulykolja beléd, hogy valami nem stimmel. Addig a világon semmi gondom nem volt az ivással, sőt, sokkal többet is ittam, mint amennyit az edzéseken szoktam ezen a távon. Aztán a frissítőt elhagyva mégis rögtön kiszáradva éreztem magamat. Tényleg arról szól a futás, hogy ezeket a szarságokat le kell győzni fejben, és ott hagyni az út mellett a különböző testi nyavalyákat, mert a nagy részét csak bedumálja az ember magának, amikor úgy érzi, nincs vele minden rendben. Tényleg fejben dől el minden! Mit szenvedhetnek vajon a nálam sokkal komolyabb futók, a félmaratonnál sokkal komolyabb távokon, de ugyanezekkel a problémákkal?

Meglátva a célkaput elindítottam egy utolsó nagy hajrát, hátha csak néhány másodperccel vagyok belül az egyéni csúcsomon. De amikor megláttam, hogy mennyit mutat az óra, alig hittem a szememnek! Azt hittem, hogy egy nagy szar lesz az időm, ehhez képest 10 percet vertem rá az eddigi egyéni csúcsomra. Szinte beestem a célba, a levegőbe csaptam és szétvágott az adrenalin, majd a következő pillanatban már a korlátot támasztottam, és okádtam volna ki mindent magamból, ha lett volna mit. Kérdezte az orvos, hogy minden oké, mondtam hogy persze, csak kicsit megfutottam a végét. És elöntött a boldogság, és az érzés hogy igen, sikerült, volt értelme nekivágni! 1:45:57, még most sem akarom elhinni. :)

Hatalmas élmény volt az egész verseny, egy igazán nagyszerű önismereti tréning, és álmomban nem gondoltam volna, hogy egy ilyen idő kijön majd belőlem. Főleg az előzmények ismeretében, 5 hétig feküdtem otthon sérülten, semmit nem készültem rá, az előző éjszakámra és az aznap reggelemre pedig egy szót tudnék csak mondani: katasztrófa. Reagált is a szervezetem a verseny második felében hányinger, eléhezés és kiszáradás formájában. Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid távon is ennyire lehet ezektől szenvedni. Sipinek mennyire igaza volt, amikor azt mondta, nem a hegy öli meg a versenyzőt, hanem a tempó. Azt hiszem, most már értem, mire gondolt. Rohadtul túlfutottam magamat, ha nálam lett volna az órám, és tudom menet közben, hol tartok, biztos vagyok benne, hogy nem szakad ki belőlem egy ilyen idő, mert sokkal korábban visszafogtam volna magamat. És úgy valószínűleg futottam volna egy 1:53-at, és most piszkosul büszke lennék magamra. Jó dolgok a kütyük, és biztosan sokat segítenek a felkészülésben, de ez a verseny csak megerősítette a korábbi vélekedésemet: akárhogy is, azért a testi és a mentális állapot a legfontosabb, az órád és a pulzusmérőd nem futja le helyetted a távot, bármennyit is tud segíteni közben.

Még fel kell dolgoznom a történteket, de most hihetetlenül boldog vagyok! Nagyszerű élmény volt, és nagyon sokat megtudtam magamról ezen a versenyen. Nem gondoltam volna, hogy bennem van ez az idő, ami most kijött belőlem! És nem gondoltam volna, hogy ilyen testi szenvedéseken túl tudom tenni magamat egy vállrándítással, pedig többször is a hányás kerülgetett. Fejben dől el minden, az a lényeg. 5 perces kilométereket intervallumos edzéseken is szenvedve futok, most meg gyakorlatilag végigfutottam 21 kilométert ebben a tempóban. Biztos sokat segített a hátszél, de akkor is nehezen hiszem el, hogy ilyen tempóban végigmentem a távon.

Most másfél hónapig semmi verseny, a kihagyásom után csak edzeni akarok minél többet, és fel akarom építeni magamat újra fizikailag. Április második fele és a teljes május erről fog szólni. Aztán júniusban következik 3 verseny, amin nem eredményeket akarok elérni, csak tapasztalatokat szeretnék gyűjteni. Minél többet. A Kékes csúcsfutás és a Sopron trail nagyon őrült ötlet, kíváncsi vagyok, mit hozok ki ezekből, emellett pedig lesz egy újabb félmaratonom, várhatóan 56 fokban és 70%-os páratartalom mellett. Meglátjuk, mi lesz, de addig még sokat kell dolgozni. Aztán július végén, a Tour de France utolsó napján jöhet a nagy cél, és megpróbálom újra lefutni a maratont. Addig pedig nincs más dolgom, mint edzés, edzés és edzés. Aupa!

Majdnem 5 hetet hagytam ki a sérülésem miatt, március 7-e óta mindössze kétszer próbáltam meg futni. Egyszer dühből lenyomtam 11 kilométert, mielőtt felrobbantam volna az idegességtől, az nagyon kellett a lelkemnek, és bár közben csak kicsit fájt, de utána estére nagyon bedurrant a lábam. Hiba volt, hogy nem bírtam ki. Aztán pár nap pihenés után megint megpróbáltam kimenni, de egy kilométer után megálltam és hazasétáltam, mert ugyanazt a szúró fájdalmat éreztem a combomban, mint előtte hetekig. Ez már érettebb döntés volt. De káromkodtam utána erősen, és utáltam a világot. Utáltam mindent és mindenkit magam körül, és nem is akartam senkit sem látni magam körül. Borzasztó érzés volt tehetetlenül feküdni otthon az elmúlt egy hónapban, soha nem voltam még ennyire szétcsúszva lelkileg. És soha nem volt bennem ennyi feszültség sem, amit képtelen voltam megfelelően levezetni. Bármit megadtam volna, hogy mehessek újra focizni, és hogy kimehessek végre újra futni. De nem lehetett, és én szinte beleőrültem ebbe az egészbe.

Az egyértelmű volt, hogy ilyen előzmények után nem fogom tudni lefutni a maratont április 9-én, akármennyire is szerettem volna. El is engedtem a versenyt a lelkemben, ami nem volt könnyű feladat, de kénytelen voltam megtenni. Az viszont ennek ellenére is biztos volt, hogy ezt a hétvégét Sopronban töltöm Gabinál. Egy hete volt Gabi szülinapja, de az előző hétvégén dolgoztam, ezért nem tudtam lemenni a többiekkel, most viszont szabad voltam, így egyértelmű volt, hogy ha megkésve is, de leutazom, hogy felköszönthessem a legjobb barátomat! Ott motoszkált a fejemben azért végig, hogy jó lenne futni is végre, és mégis elindulni a versenyen, de nem gondoltam volna, hogy végül össze is fog jönni!

Csütörtök este még úgy feküdtem le, hogy fájdogált a lábam, másnap reggel viszont úgy ébredtem fel, hogy végre nem fájt semmim! Hihetetlen boldog voltam, és nem volt kérdés ezután, hogy bepakolom a futócuccaim is, és a 42 kilométer helyett végül beneveztem a 14 kilométeres versenyre. Péntek délután 3 óra vonatozás volt a program Sopronba, majd miután a gyerekeket nagy nehezen sikerült elaltatni, egész este beszélgettünk Gabival és Palkóval. Alig 5 órát aludtam, próbáltam volna kipihenni magam a verseny előtt minél jobban, de két ilyen kisördög, mint Marci és Matyi mellett ez nem volt könnyű feladat. Ennek ellenére szombat hajnalban egy pillanat alatt ugrottam ki az ágyból, annyira benne volt már a lábaimban a boogie. 7 óra után nem sokkal pedig már ott toporogtam a rajtnál, és egyből elöntött az adrenalin. Úgy éreztem, körbe tudnám futni a világot!

A PanoraMaraton útvonaláról annyit tudtam előzetesen, hogy egy 14 kilométeres körből áll a pálya, 70%-a erdei utakon a Soproni-hegységben, 30%-a pedig aszfaltos úton halad, 320 méter szintkülönbséggel. 14, 28 és 42 kilométeren hirdettek versenyt, én pedig végül a legrövidebb távra neveztem be. Ez ugyan nem tűnt számomra túl durvának, de tudva azt, hogy terepen szinte semmi tapasztalatom sincsen, semmi előzetes célom nem volt azon kívül, hogy tisztességesen végigmenjek a távon. De nagyjából az első kilométer végén rá kellett jönnöm arra, hogy ez mennyire nem lesz egyszerű feladat.

A rajt után rögtön felfelé indultunk el, és bár az eleje még viszonylag szolid volt, de párszáz méter után olyan szinten bedurvult az út, hogy úgy éreztem magam, mintha rögtön a Muur de Huy-ra másznék felfelé. Konkrétan a tüdőmet köptem ki az első kisebb emelkedő tetején, pedig ekkor még az első kilométert sem teljesítettük. Ezután szerencsére jött egy rövidebb sík szakasz, majd egy hurok után egy hosszabb lejtő, ahol volt időm észhez térni, és átgondolni magamban, hogy hol is van a helyem egy ilyen terepen. Az első pár kilométert próbáltam a saját tempómban futni, a sík szakaszokon megelőztem pár leszakadó versenyzőt, aki hátulról utolért, azok mögé pedig mindig próbáltam beállni, de csak addig mentem velük, ameddig kényelmes volt a tempójuk. Mire először beértünk az erdőbe, összeállt egy kisebb csoport, amelyiknek a közepén-végén elég jól tempóztam egy darabig, és viszonylag jól is éreztem magam közben. Nagyon éreztem a kihagyást, és hogy mennyire nincs meg a kondim most, de ekkor még vitt a szívem, és élveztem nagyon, hogy itt lehetek és futhatok újra!

Egészen addig ki is tartott a lendület, ameddig el nem kezdtünk megint felfelé mászni, ezúttal már erdei utakon. Jött is a kalapácsos ember és rögtön kiütött a sorból, de olyan erővel, hogy csak pislogtam közben. A csoport, amelyikkel korábban mentem, szépen lassan elhagyott, majd egymás után értek be azok a futók is, akiket még a síkon meg tudtam előzni. Mit mondjak, nem éreztem úgy magam, mintha Haimar Zubeldia lennék. :) Az első frissítő után, a Dalos kőnél komolyan azon gondolkodtam, hogy hagyom a picsába az egészet, és visszafordulok, bár még a táv harmadánál sem voltam ekkor. Aztán erőt vettem magamon, és némi séta után elindultam újra. Innentől hosszú kilométereken keresztül a senki földjén haladtam, szinte végig láttam a korábbi csoportomból megmaradókat, és folyamatosan azon güriztem, hogy bármi áron, de utolérjem a sor végét, ami az istennek nem akart összejönni. A sík részeken mindig sikerült egy kicsit közelebb jönnöm hozzájuk, de amikor már úgy éreztem, hogy mindjárt meglesz, mindig jött egy újabb emelkedő, és azután megint eltávolodtak. Aztán a Károly-kilátó felé vezető kaptató után végre jött egy viszonylag hosszabb lejtő, ahol Samuel Sanhezként süvítettem lefelé, és végre valahára sikerült utolérnem a sor végét, majd nagyjából 8 kilométernél összeálltunk egy lánnyal, akivel innentől majdnem végig együtt futottunk.

Nagyon jól jött a kedves segítsége, egyrészt a helyismerete miatt, párszor biztosan eltévedtem volna, ha nem szól időben, hogy rossz fele megyek, másrészt pedig jó érzés volt, hogy végre nem vagyok teljesen magamra utalva, és hogy volt kivel beszélgetni a könnyebb részeken. Ő 2 kört és 28 kilométert futott, valószínűleg tudott volna gyorsabban haladni, ha akar, de talán jól jött neki is a társaság, és hogy egy kicsit besegítettem neki én is a sík részeken. A verseny második felében, bár nagyon sokat szenvedtem, de összességében sokkal jobban éreztem magam, mint az elején. A Gloriette-kilátó felé egy brutális meredek mászás következett megint, valami olyasmit gondoltam közben, hogy a jó kurva anyját annak, aki ide utat épített. De ekkor már szerencsére túl voltam a legnagyobb holt pontomon, és vigyorogva küzdöttem a legnehezebb részeken is. Ezután megint lefelé vezetett az út, ahol új erőre kaptam, ami meredek még hátravolt, azt pedig dühből megfutottam, azért sem csináltok ki, szemetek, mondogattam magamnak közben. Kurva Galibier, kurva hosszú az a kurva Galibier, jutott eszembe szegény Gaumont és a Cofidisről forgatott dokumentumfilm. A Taródi-vár és a Sörházdombi-kilátó felé vezető út így már nem is volt annyira meredek (dehogynem). Egyik domb tetején a lány megmutatta az óvodát, ahová minden nap felhozta a kislányát, amiről persze nekem rögtön eszembe jutott Nairo Quintana története, amit el is meséltem. Azért tegyük hozzá, hogy a jó öreg indián valószínűleg kiröhögné ezeket az emelkedőket. Az utolsó pár kilométert már szinte teljes extázisban futottam meg, párszor belehaltam korábban, de ekkora már túl voltam mindenen, és semmi fájdalmat nem éreztem. Aztán egyszer csak „szembejött” a cél, és szinte fel sem tűnt, hogy beértem. Elbúcsúztam a kísérőmtől, sok sikert kívántam neki a további távhoz, és megköszöntem a segítségét. Bennem volt a boogie, hogy heh, mi az nekem, menni kellene még egy kört, de aztán gyorsan leálltam és meggondoltam magam. Jobb is volt így. Értem jött Palkó, Gabi férje, akit elsőre meg sem ismertem, támolyogtam, mint egy fasz, és nem is voltam teljesen magamnál, totál kifutottam magamat. Elsőre bőven elég volt ennyi! De lesz ez még sokkal több is!

1:21:04 lett a vége, ami 14 kilométeres távon sík terepen is egy tök jó idő lenne! 15600 méteren van mért időm, ott 1:26:25 az egyéni rekordom. Egy ilyen nehéz terepen, és főleg ennyi kihagyás után nem is reméltem, hogy ilyen időre képes leszek! Nagyon élveztem a verseny minden percét, és tök jól esett, hogy végre megint futhattam! Annyira hiányzott már ez az élmény, hogy el sem tudom mondani!

Aztán egy gyors ebéd után délután elkísértem Gabit és Palkót vásárolni, és amíg ők ruhákat néztek, addig én hajkurásztam a két kisördögöt. Szívem szerint bezabáltam volna még egy fél disznót, majd lefeküdtem volna aludni olyan 12 órára. Annyira durva volt ez a 14 kilométer hegyre fel, mintha 30 kilométert futottam volna síkon. Teljesen meghaltam tőle. Nem is sejtették a gyerekek, hogy az állandó rohangálásukkal mennyire megszívatnak. Illetve dehogynem, olyan jókat röhögtek a lerohadt papón közben, aki nem éri utol őket, hogy öröm volt nézni. :)

Összességében hatalmas élmény volt az egész hétvége. Nem mondom, hogy beleszerettem a terepfutásba, mert azért sokkal jobban érzem magam az aszfalton, de nagyon jó edzés, és nagyon jó lecke volt! És nagyon sokat tanultam! Jövőre nagyon szeretnék bevállalni egy hosszabb távot is ezen a versenyen!

Jövő vasárnap pedig jön a Vivicitta városvédő futás, ahol félmaratont fogok futni. Ennyi kihagyás után semmilyen elvárásom sincsen magammal szemben, csak szeretném normálisan végigfutni a távot, és szeretném újra azt érezni, hogy futó vagyok!

Kimentem reggel futni, és sikerült kemény 1040 métert mennem 5:33 alatt. Aztán megálltam és hazasétáltam. Fájt a combom megint, ugyanott és ugyanúgy, mint eddig, és menet közben fokozatosan erősödött a fájdalom. 3 hete gyötör már ez a szar, kezdek besokallni tőle! Nem akarom erőltetni, mert tudom, hogy csak annál rosszabb lenne később, ha rásérülnék. Azt hiszem, ez volt most a jó döntés, bár utálom magam miatta. Pedig nagyon nagy szükségem lett volna arra, hogy kicsit kiürítsem a fejem. Nyomorult egy érzés ez így, kezdek egyre nyűgösebb lenni. Jöhet újra a fekvés, az önsajnálat és Flector. Pár nap múlva újra próbálkozom.

Elkezdtem futni, mert futó szeretnék lenni! Nem mások miatt kezdtem el újra, csak és kizárólag magam miatt, mert nekem így jó! Jobb, mint bármikor korábban. Lelki terápia és önismereti tréning, ami nagyon sokat segít abban, hogy levezessem a bennem felgyülemlett frusztrációt. Az utóbbi időben sajnos volt mit, nagyon nehéz időszakon vagyok túl, sok minden megváltozott az életemben, nem jó irányba, össze is törtem közben lelkileg, de hiszem, hogy végre jó úton járok, mert a futás segítségével úgy érzem, újjászülettem! Nem oldja meg a gondjaimat helyettem, de eljuttat arra a szintre, hogy egy jól sikerült edzés után hulla fáradtan, de mégis hatalmas vigyorral az arcomon le tudjak szarni mindent magam körül, és ilyenkor teljesen más szemmel látom a világot. Kerülgettük egymást korábban sokszor, a futás és én, de valahogy sohasem töltött be olyan fontos szerepet az életemben, mint most. Többször hagytam abba és kezdtem el újra. Valamiért nem éreztem rá az ízére. Korábban mindig volt valami más az életemben, volt valami jobb. De most nincs más, és nincs jobb. És nem is baj, jó ez így! Úgy érzem, most lettem elég érett ahhoz, hogy erre rájöjjek.

Van egy régi barátom, akivel koncertekre jártunk együtt régen, egy hosszú hajú, bőrkabátos srác, mindkét keze kitetoválva, és kb mindenhová sörrel rohangált, általában részegen. Mondhatjuk, hogy sokáig szét volt csúszva az élete, és magabiztosan rohant afelé, hogy alkoholista legyen belőle. Aztán pár éve elkezdett jógázni, ma már oktató, vagyis elég komoly szintre eljutott. Nem tudtam róla elképzelni soha korábban, hogy egyszer ez lesz belőle. Megkérdeztem tőle akkor, amikor belekezdett, hogy mi a jó neki ebben az egészben. Azt válaszolta, hogy néha meg kell sanyargatnia a testét, mert ezáltal el tud jutni arra a mentális szintre, hogy amikor már nagyon fáj mindene, de mégis tudja kontrollálni a fájdalmát, akkor a lelke kiszabadul a testéből, és szabadon szárnyal, majd utána megtisztulva visszatér a testébe. És ez neki jó. Mondta, hogy minden fejben dől el, csak akkor tudja megtisztítani önmagát, ha már elég érett a feladatra. Akkor elfogadtam, amit mondott, de mégis hülyeségnek gondoltam. De aztán rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem volt az, mert ugyanezt élem át mostanában én is, csak nem a jóga, hanem a futás segítségével.

Honnan a blog címe? Haimar Zubeldia egy baszk származású kerékpárversenyző, akit nagyon tisztelek. 20 éve profi, nagy győzelmei nincsenek, de a mai napig, 38 évesen is ott tud lenni a Tour de France-on a legjobbak között, vagy legalábbis közvetlen mögöttük. Megfontoltan, öregurasan, de stabilan és mindig. Ő a mezőny, a névtelen hős a szememben, akiről sohasem beszélnek, mert nincs a középpontban, de mindig célba ér, és mindig hozza, amit tud. Mindig! A „szökésben” szó pedig a szabadságot jelképezi számomra, amit a futás által értem el. Ezen túl egy nagyon szép, de fájó emlékem is kötődik ehhez a két szóhoz így egymás mellé leírva, amit inkább nem fejtenék ki, mert túlságosan személyes lenne. Elég, ha én tudom, miért választottam ezt címnek, szerintem jó választás, mert emlékeztet arra, honnan indultam el, és hogy hová szeretnék eljutni.

Nem alapok nélkül kezdtem el futni, de mégis kezdőnek érzem magam. 6 éves korom óta, vagyis már 25 éve focizom, ami mindig fontos szerepet töltött be az életemben, a mai napig is fontos, rengeteg barátot köszönhetek ennek az egésznek. Mindig mondom, hogy a foci olyan, mint az élet, amit beleteszel, azt kapod vissza tőle. És amit a pályán megcsinálsz, az életedre is kihatással van! Megtanított sok mindenre, többek között arra, hogy hogyan kell küzdeni magadért, a céljaidért, a csapatodért és a barátaidért, és hogy nem szabad feladni sohasem, hogy egyenes gerinccel állhass meg magad előtt. Nem nevezném azonban mégsem sportembernek magamat, 15 évig dohányoztam, és irgalmatlan mennyiségű sört fogyasztottam már el az évek során. Tavaly nyáron a 30. születésnapom aztán sok tekintetben sorsfordító volt számomra, és utána nem sokkal egy hosszú beszélgetés után hirtelen ötlettől vezérelve beneveztem a tavaly októberi Spar Maratonra. Nem tudom megmondani, mi volt az oka, de beneveztem. Úgy, hogy előtte csak nagyon ritkán futottam, de kíváncsi voltam, milyen érzés lehet végigfutni a maratoni távot. Csak 4 hónapom volt rá felkészülni, ami nagyon kevés, de bevállaltam, mert meg akartam csinálni. De csak „szóban”, tettek már nem nagyon társultak mellé. Vagy csak részben. Futogattam, edzegettem, de meglehetősen rendszertelenül, mondhatni igen tróger módon. Mindent összevetve alig 352 kilométert tettem bele a felkészülésbe. És mégis sikerült végigfutnom, bár olyan szinten pofán vágott a táv éppen a krisztusi 33. kilométernél, amit azóta sem felejtettem el. Sohasem éreztem ilyet korábban, mindkét lábam begörcsölt, nem érte még ilyen sokk a testemet korábban. Fájt minden lépés, minden mozdulat, minden levegővétel, de vánszorogtam tovább a célig, mert nem állhattam meg. És megcsináltam, mert meg kellett csinálnom! Úgy éreztem közben, belehalok a szenvedésbe, de mivel a szerelmem várt a célban, egyszerűen nem adhattam fel. És fantasztikus érzés volt célba érni, de akkor azt mondtam, soha többet ilyet.

És utána nem is futottam többet. Jött a szar idő, és amúgy is elértem a célom, és ezután nem volt kedvem újra kimenni. Nem volt motivációm. Meg nem is volt szükségem sem rá, boldog voltam a lánnyal, akit nagyon szerettem, kiegyensúlyozott volt az életem, nem hiányzott belőle semmi sem. Úgy volt tökéletes minden, ahogy volt. Így nem is futottam, mert minek?

Aztán januárban szakítottunk, ami nagyon megviselt, és teljesen összetört lelkileg. Igazából a mai napig sem dolgoztam még fel ezt az egészet. Utána napokig nem is ettem, hetekig nem borotválkoztam, és ki sem mozdultam a lakásból, csak ültem a fotelban, sört ittam és minden nap berúgtam, közben a Down zenekar 3 lemezét hallgattam felváltva, és fél percenként néztem a telefonom, hátha írt. Nem írt. Aztán egyszer csak belenéztem a tükörbe, és megrettentem attól, amit megláttam. Csak annyi jutott eszembe, hogy „hát hogy a picsába nézel ki már megint???”, hogy egy klasszikust idézzek. Aztán felvettem a futócipőmet, ami nagyjából a maraton óta csak le volt baszva a bejárati ajtó elé, és kimentem futni 10 kilométert. Nyöszörögtem közben végig, az első párszáz métertől kezdve fájt mindenem, szenvedtem, mint egy disznó, 3 hét masszív alkoholizálás után ilyet nem lehet. De kínoztam magam tovább, és lefutottam a 10 km-t, dühből és dacból, mérges voltam a világra, mérges voltam magamra, mindenre és mindenkire. Aztán ez az érzés szépen lassan kezdett elmúlni, és ahogyan belendültem, úgy éreztem menet közben, hogy kezdek megtisztulni, és a végén, amikor „célba” értem, olyan szintű katarzist éltem át, hogy el sem tudom mondani. Azon a ponton átszakadt valami a lelkemben, és onnantól tudtam, hogy mit kell tennem ezután! Tudtam, hogy mi kell nekem, hogy futni akarok és futó akarok lenni! Ha ezt adja nekem, akkor ez nekem kell, és hajlandó vagyok tenni is érte, és küzdeni, hogy megkapjam! Aztán kimentem másnap, kimentem harmadnap, és szépen lassan elkezdtem visszarázódni és felépíteni újra magamat testileg és lelkileg egyaránt. Februárban 151 kilométert futottam összesen, a hónap végén már megvolt az első félmaraton, március elején pedig lefutottam még kétszer a 21 kilométert, ami indulásnak szerintem tök jó, és egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Tudtam újra mosolyogni. És beneveztem egy újabb maratonra, április 9-én Soprnban lesz a verseny, mert tudtam, hogy az kell a lelkemnek a teljes megtisztuláshoz.

Aztán amikor már kezdett minden újra szép és jó lenni, és kezdett újra egyenesbe jönni az életem, jött a baj. Március 7-én foci közben leragadt a lábam, és elég csúnyán megrántottam a combom. Akkor még azt gondoltam, hogy 2-3 nap és elmúlik. Aztán nem múlt el, és majdnem 3 hétig feküdtem vele. Hülyeséget csináltam, és keményen megfizettem az árát. Kurva szar érzés, mert alig hogy rájöttem, hogy mire lenne szükségem, amivel rendbe tehetném magam, az rögtön el is veszett. Utáltam mindent megint. Hát bassza meg, miért szopat ennyire az élet? Miért kell egymás után mindent elengednem az életemből, ami fontos? Az elmúlt 3 hétben frusztrált voltam, feszült, és egy antiszociális fasz. És visszaestem a letargiába, de legalább volt időm ismét átgondolni a dolgaim, és csak megerősített abban ez az időszak, hogy nekem futnom kell! Mert nagyon hiányzik! Ma már nem fájt a lábam, ha holnap reggel is így érzem felkelés után, nagyon óvatosan megpróbálok kimenni egy körre. Nagyon várom már!

A soproni maraton így valószínűleg ugrott, nincs értelme erőltetni. De szeretnék több versenyen is elindulni idén, megvannak a terveim, és fogok is róluk írni. Meg fogok írni minden másról is a blogban, ami fontos nekem, de elsősorban persze a futásról fog szólni. Motivált vagyok és elhivatott, szeretnék futni minél többet idén, mert tudom, hogy jó lesz így nekem, és most erre van szükségem! Vannak céljaim, de erre az évre egyelőre csak annyit tűztem ki magam elé, hogy fussak minél többet, de csak annyit, amennyit élvezek is. És menjek versenyekre, minél többre, de azért ne hajtsam túl magam. A maratont nagyon szeretném újra lefutni, az továbbra is egy fontos cél. Aztán meglátjuk, mikor vágok bele.

Van egy Down dal, amit az utóbbi két hónapban vagy 500X meghallgattam. Arról szól, amikor a Katrina hurrikán földig rombolta a szülővárosukat, New Orleans-t. Kevesebb ennél nagyobb szopást tudok elképzelni az életben. „Nem tudsz megtisztulni az óceán hullámai alatt”, szól a refrén. Hát de nem a faszt nem, ha nekik sikerült ezek után megtisztulni, hát nekem miért is ne sikerülne? Aupa Zubeldia! :)

https://www.youtube.com/watch?v=2IEih_NLRd4