Elkezdtem futni, mert futó szeretnék lenni! Nem mások miatt kezdtem el újra, csak és kizárólag magam miatt, mert nekem így jó! Jobb, mint bármikor korábban. Lelki terápia és önismereti tréning, ami nagyon sokat segít abban, hogy levezessem a bennem felgyülemlett frusztrációt. Az utóbbi időben sajnos volt mit, nagyon nehéz időszakon vagyok túl, sok minden megváltozott az életemben, nem jó irányba, össze is törtem közben lelkileg, de hiszem, hogy végre jó úton járok, mert a futás segítségével úgy érzem, újjászülettem! Nem oldja meg a gondjaimat helyettem, de eljuttat arra a szintre, hogy egy jól sikerült edzés után hulla fáradtan, de mégis hatalmas vigyorral az arcomon le tudjak szarni mindent magam körül, és ilyenkor teljesen más szemmel látom a világot. Kerülgettük egymást korábban sokszor, a futás és én, de valahogy sohasem töltött be olyan fontos szerepet az életemben, mint most. Többször hagytam abba és kezdtem el újra. Valamiért nem éreztem rá az ízére. Korábban mindig volt valami más az életemben, volt valami jobb. De most nincs más, és nincs jobb. És nem is baj, jó ez így! Úgy érzem, most lettem elég érett ahhoz, hogy erre rájöjjek.

Van egy régi barátom, akivel koncertekre jártunk együtt régen, egy hosszú hajú, bőrkabátos srác, mindkét keze kitetoválva, és kb mindenhová sörrel rohangált, általában részegen. Mondhatjuk, hogy sokáig szét volt csúszva az élete, és magabiztosan rohant afelé, hogy alkoholista legyen belőle. Aztán pár éve elkezdett jógázni, ma már oktató, vagyis elég komoly szintre eljutott. Nem tudtam róla elképzelni soha korábban, hogy egyszer ez lesz belőle. Megkérdeztem tőle akkor, amikor belekezdett, hogy mi a jó neki ebben az egészben. Azt válaszolta, hogy néha meg kell sanyargatnia a testét, mert ezáltal el tud jutni arra a mentális szintre, hogy amikor már nagyon fáj mindene, de mégis tudja kontrollálni a fájdalmát, akkor a lelke kiszabadul a testéből, és szabadon szárnyal, majd utána megtisztulva visszatér a testébe. És ez neki jó. Mondta, hogy minden fejben dől el, csak akkor tudja megtisztítani önmagát, ha már elég érett a feladatra. Akkor elfogadtam, amit mondott, de mégis hülyeségnek gondoltam. De aztán rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem volt az, mert ugyanezt élem át mostanában én is, csak nem a jóga, hanem a futás segítségével.

Honnan a blog címe? Haimar Zubeldia egy baszk származású kerékpárversenyző, akit nagyon tisztelek. 20 éve profi, nagy győzelmei nincsenek, de a mai napig, 38 évesen is ott tud lenni a Tour de France-on a legjobbak között, vagy legalábbis közvetlen mögöttük. Megfontoltan, öregurasan, de stabilan és mindig. Ő a mezőny, a névtelen hős a szememben, akiről sohasem beszélnek, mert nincs a középpontban, de mindig célba ér, és mindig hozza, amit tud. Mindig! A „szökésben” szó pedig a szabadságot jelképezi számomra, amit a futás által értem el. Ezen túl egy nagyon szép, de fájó emlékem is kötődik ehhez a két szóhoz így egymás mellé leírva, amit inkább nem fejtenék ki, mert túlságosan személyes lenne. Elég, ha én tudom, miért választottam ezt címnek, szerintem jó választás, mert emlékeztet arra, honnan indultam el, és hogy hová szeretnék eljutni.

Nem alapok nélkül kezdtem el futni, de mégis kezdőnek érzem magam. 6 éves korom óta, vagyis már 25 éve focizom, ami mindig fontos szerepet töltött be az életemben, a mai napig is fontos, rengeteg barátot köszönhetek ennek az egésznek. Mindig mondom, hogy a foci olyan, mint az élet, amit beleteszel, azt kapod vissza tőle. És amit a pályán megcsinálsz, az életedre is kihatással van! Megtanított sok mindenre, többek között arra, hogy hogyan kell küzdeni magadért, a céljaidért, a csapatodért és a barátaidért, és hogy nem szabad feladni sohasem, hogy egyenes gerinccel állhass meg magad előtt. Nem nevezném azonban mégsem sportembernek magamat, 15 évig dohányoztam, és irgalmatlan mennyiségű sört fogyasztottam már el az évek során. Tavaly nyáron a 30. születésnapom aztán sok tekintetben sorsfordító volt számomra, és utána nem sokkal egy hosszú beszélgetés után hirtelen ötlettől vezérelve beneveztem a tavaly októberi Spar Maratonra. Nem tudom megmondani, mi volt az oka, de beneveztem. Úgy, hogy előtte csak nagyon ritkán futottam, de kíváncsi voltam, milyen érzés lehet végigfutni a maratoni távot. Csak 4 hónapom volt rá felkészülni, ami nagyon kevés, de bevállaltam, mert meg akartam csinálni. De csak „szóban”, tettek már nem nagyon társultak mellé. Vagy csak részben. Futogattam, edzegettem, de meglehetősen rendszertelenül, mondhatni igen tróger módon. Mindent összevetve alig 352 kilométert tettem bele a felkészülésbe. És mégis sikerült végigfutnom, bár olyan szinten pofán vágott a táv éppen a krisztusi 33. kilométernél, amit azóta sem felejtettem el. Sohasem éreztem ilyet korábban, mindkét lábam begörcsölt, nem érte még ilyen sokk a testemet korábban. Fájt minden lépés, minden mozdulat, minden levegővétel, de vánszorogtam tovább a célig, mert nem állhattam meg. És megcsináltam, mert meg kellett csinálnom! Úgy éreztem közben, belehalok a szenvedésbe, de mivel a szerelmem várt a célban, egyszerűen nem adhattam fel. És fantasztikus érzés volt célba érni, de akkor azt mondtam, soha többet ilyet.

És utána nem is futottam többet. Jött a szar idő, és amúgy is elértem a célom, és ezután nem volt kedvem újra kimenni. Nem volt motivációm. Meg nem is volt szükségem sem rá, boldog voltam a lánnyal, akit nagyon szerettem, kiegyensúlyozott volt az életem, nem hiányzott belőle semmi sem. Úgy volt tökéletes minden, ahogy volt. Így nem is futottam, mert minek?

Aztán januárban szakítottunk, ami nagyon megviselt, és teljesen összetört lelkileg. Igazából a mai napig sem dolgoztam még fel ezt az egészet. Utána napokig nem is ettem, hetekig nem borotválkoztam, és ki sem mozdultam a lakásból, csak ültem a fotelban, sört ittam és minden nap berúgtam, közben a Down zenekar 3 lemezét hallgattam felváltva, és fél percenként néztem a telefonom, hátha írt. Nem írt. Aztán egyszer csak belenéztem a tükörbe, és megrettentem attól, amit megláttam. Csak annyi jutott eszembe, hogy „hát hogy a picsába nézel ki már megint???”, hogy egy klasszikust idézzek. Aztán felvettem a futócipőmet, ami nagyjából a maraton óta csak le volt baszva a bejárati ajtó elé, és kimentem futni 10 kilométert. Nyöszörögtem közben végig, az első párszáz métertől kezdve fájt mindenem, szenvedtem, mint egy disznó, 3 hét masszív alkoholizálás után ilyet nem lehet. De kínoztam magam tovább, és lefutottam a 10 km-t, dühből és dacból, mérges voltam a világra, mérges voltam magamra, mindenre és mindenkire. Aztán ez az érzés szépen lassan kezdett elmúlni, és ahogyan belendültem, úgy éreztem menet közben, hogy kezdek megtisztulni, és a végén, amikor „célba” értem, olyan szintű katarzist éltem át, hogy el sem tudom mondani. Azon a ponton átszakadt valami a lelkemben, és onnantól tudtam, hogy mit kell tennem ezután! Tudtam, hogy mi kell nekem, hogy futni akarok és futó akarok lenni! Ha ezt adja nekem, akkor ez nekem kell, és hajlandó vagyok tenni is érte, és küzdeni, hogy megkapjam! Aztán kimentem másnap, kimentem harmadnap, és szépen lassan elkezdtem visszarázódni és felépíteni újra magamat testileg és lelkileg egyaránt. Februárban 151 kilométert futottam összesen, a hónap végén már megvolt az első félmaraton, március elején pedig lefutottam még kétszer a 21 kilométert, ami indulásnak szerintem tök jó, és egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Tudtam újra mosolyogni. És beneveztem egy újabb maratonra, április 9-én Soprnban lesz a verseny, mert tudtam, hogy az kell a lelkemnek a teljes megtisztuláshoz.

Aztán amikor már kezdett minden újra szép és jó lenni, és kezdett újra egyenesbe jönni az életem, jött a baj. Március 7-én foci közben leragadt a lábam, és elég csúnyán megrántottam a combom. Akkor még azt gondoltam, hogy 2-3 nap és elmúlik. Aztán nem múlt el, és majdnem 3 hétig feküdtem vele. Hülyeséget csináltam, és keményen megfizettem az árát. Kurva szar érzés, mert alig hogy rájöttem, hogy mire lenne szükségem, amivel rendbe tehetném magam, az rögtön el is veszett. Utáltam mindent megint. Hát bassza meg, miért szopat ennyire az élet? Miért kell egymás után mindent elengednem az életemből, ami fontos? Az elmúlt 3 hétben frusztrált voltam, feszült, és egy antiszociális fasz. És visszaestem a letargiába, de legalább volt időm ismét átgondolni a dolgaim, és csak megerősített abban ez az időszak, hogy nekem futnom kell! Mert nagyon hiányzik! Ma már nem fájt a lábam, ha holnap reggel is így érzem felkelés után, nagyon óvatosan megpróbálok kimenni egy körre. Nagyon várom már!

A soproni maraton így valószínűleg ugrott, nincs értelme erőltetni. De szeretnék több versenyen is elindulni idén, megvannak a terveim, és fogok is róluk írni. Meg fogok írni minden másról is a blogban, ami fontos nekem, de elsősorban persze a futásról fog szólni. Motivált vagyok és elhivatott, szeretnék futni minél többet idén, mert tudom, hogy jó lesz így nekem, és most erre van szükségem! Vannak céljaim, de erre az évre egyelőre csak annyit tűztem ki magam elé, hogy fussak minél többet, de csak annyit, amennyit élvezek is. És menjek versenyekre, minél többre, de azért ne hajtsam túl magam. A maratont nagyon szeretném újra lefutni, az továbbra is egy fontos cél. Aztán meglátjuk, mikor vágok bele.

Van egy Down dal, amit az utóbbi két hónapban vagy 500X meghallgattam. Arról szól, amikor a Katrina hurrikán földig rombolta a szülővárosukat, New Orleans-t. Kevesebb ennél nagyobb szopást tudok elképzelni az életben. „Nem tudsz megtisztulni az óceán hullámai alatt”, szól a refrén. Hát de nem a faszt nem, ha nekik sikerült ezek után megtisztulni, hát nekem miért is ne sikerülne? Aupa Zubeldia! :)

https://www.youtube.com/watch?v=2IEih_NLRd4