Majdnem 5 hetet hagytam ki a sérülésem miatt, március 7-e óta mindössze kétszer próbáltam meg futni. Egyszer dühből lenyomtam 11 kilométert, mielőtt felrobbantam volna az idegességtől, az nagyon kellett a lelkemnek, és bár közben csak kicsit fájt, de utána estére nagyon bedurrant a lábam. Hiba volt, hogy nem bírtam ki. Aztán pár nap pihenés után megint megpróbáltam kimenni, de egy kilométer után megálltam és hazasétáltam, mert ugyanazt a szúró fájdalmat éreztem a combomban, mint előtte hetekig. Ez már érettebb döntés volt. De káromkodtam utána erősen, és utáltam a világot. Utáltam mindent és mindenkit magam körül, és nem is akartam senkit sem látni magam körül. Borzasztó érzés volt tehetetlenül feküdni otthon az elmúlt egy hónapban, soha nem voltam még ennyire szétcsúszva lelkileg. És soha nem volt bennem ennyi feszültség sem, amit képtelen voltam megfelelően levezetni. Bármit megadtam volna, hogy mehessek újra focizni, és hogy kimehessek végre újra futni. De nem lehetett, és én szinte beleőrültem ebbe az egészbe.
Az egyértelmű volt, hogy ilyen előzmények után nem fogom tudni lefutni a maratont április 9-én, akármennyire is szerettem volna. El is engedtem a versenyt a lelkemben, ami nem volt könnyű feladat, de kénytelen voltam megtenni. Az viszont ennek ellenére is biztos volt, hogy ezt a hétvégét Sopronban töltöm Gabinál. Egy hete volt Gabi szülinapja, de az előző hétvégén dolgoztam, ezért nem tudtam lemenni a többiekkel, most viszont szabad voltam, így egyértelmű volt, hogy ha megkésve is, de leutazom, hogy felköszönthessem a legjobb barátomat! Ott motoszkált a fejemben azért végig, hogy jó lenne futni is végre, és mégis elindulni a versenyen, de nem gondoltam volna, hogy végül össze is fog jönni!
Csütörtök este még úgy feküdtem le, hogy fájdogált a lábam, másnap reggel viszont úgy ébredtem fel, hogy végre nem fájt semmim! Hihetetlen boldog voltam, és nem volt kérdés ezután, hogy bepakolom a futócuccaim is, és a 42 kilométer helyett végül beneveztem a 14 kilométeres versenyre. Péntek délután 3 óra vonatozás volt a program Sopronba, majd miután a gyerekeket nagy nehezen sikerült elaltatni, egész este beszélgettünk Gabival és Palkóval. Alig 5 órát aludtam, próbáltam volna kipihenni magam a verseny előtt minél jobban, de két ilyen kisördög, mint Marci és Matyi mellett ez nem volt könnyű feladat. Ennek ellenére szombat hajnalban egy pillanat alatt ugrottam ki az ágyból, annyira benne volt már a lábaimban a boogie. 7 óra után nem sokkal pedig már ott toporogtam a rajtnál, és egyből elöntött az adrenalin. Úgy éreztem, körbe tudnám futni a világot!
A PanoraMaraton útvonaláról annyit tudtam előzetesen, hogy egy 14 kilométeres körből áll a pálya, 70%-a erdei utakon a Soproni-hegységben, 30%-a pedig aszfaltos úton halad, 320 méter szintkülönbséggel. 14, 28 és 42 kilométeren hirdettek versenyt, én pedig végül a legrövidebb távra neveztem be. Ez ugyan nem tűnt számomra túl durvának, de tudva azt, hogy terepen szinte semmi tapasztalatom sincsen, semmi előzetes célom nem volt azon kívül, hogy tisztességesen végigmenjek a távon. De nagyjából az első kilométer végén rá kellett jönnöm arra, hogy ez mennyire nem lesz egyszerű feladat.
A rajt után rögtön felfelé indultunk el, és bár az eleje még viszonylag szolid volt, de párszáz méter után olyan szinten bedurvult az út, hogy úgy éreztem magam, mintha rögtön a Muur de Huy-ra másznék felfelé. Konkrétan a tüdőmet köptem ki az első kisebb emelkedő tetején, pedig ekkor még az első kilométert sem teljesítettük. Ezután szerencsére jött egy rövidebb sík szakasz, majd egy hurok után egy hosszabb lejtő, ahol volt időm észhez térni, és átgondolni magamban, hogy hol is van a helyem egy ilyen terepen. Az első pár kilométert próbáltam a saját tempómban futni, a sík szakaszokon megelőztem pár leszakadó versenyzőt, aki hátulról utolért, azok mögé pedig mindig próbáltam beállni, de csak addig mentem velük, ameddig kényelmes volt a tempójuk. Mire először beértünk az erdőbe, összeállt egy kisebb csoport, amelyiknek a közepén-végén elég jól tempóztam egy darabig, és viszonylag jól is éreztem magam közben. Nagyon éreztem a kihagyást, és hogy mennyire nincs meg a kondim most, de ekkor még vitt a szívem, és élveztem nagyon, hogy itt lehetek és futhatok újra!
Egészen addig ki is tartott a lendület, ameddig el nem kezdtünk megint felfelé mászni, ezúttal már erdei utakon. Jött is a kalapácsos ember és rögtön kiütött a sorból, de olyan erővel, hogy csak pislogtam közben. A csoport, amelyikkel korábban mentem, szépen lassan elhagyott, majd egymás után értek be azok a futók is, akiket még a síkon meg tudtam előzni. Mit mondjak, nem éreztem úgy magam, mintha Haimar Zubeldia lennék. :) Az első frissítő után, a Dalos kőnél komolyan azon gondolkodtam, hogy hagyom a picsába az egészet, és visszafordulok, bár még a táv harmadánál sem voltam ekkor. Aztán erőt vettem magamon, és némi séta után elindultam újra. Innentől hosszú kilométereken keresztül a senki földjén haladtam, szinte végig láttam a korábbi csoportomból megmaradókat, és folyamatosan azon güriztem, hogy bármi áron, de utolérjem a sor végét, ami az istennek nem akart összejönni. A sík részeken mindig sikerült egy kicsit közelebb jönnöm hozzájuk, de amikor már úgy éreztem, hogy mindjárt meglesz, mindig jött egy újabb emelkedő, és azután megint eltávolodtak. Aztán a Károly-kilátó felé vezető kaptató után végre jött egy viszonylag hosszabb lejtő, ahol Samuel Sanhezként süvítettem lefelé, és végre valahára sikerült utolérnem a sor végét, majd nagyjából 8 kilométernél összeálltunk egy lánnyal, akivel innentől majdnem végig együtt futottunk.
Nagyon jól jött a kedves segítsége, egyrészt a helyismerete miatt, párszor biztosan eltévedtem volna, ha nem szól időben, hogy rossz fele megyek, másrészt pedig jó érzés volt, hogy végre nem vagyok teljesen magamra utalva, és hogy volt kivel beszélgetni a könnyebb részeken. Ő 2 kört és 28 kilométert futott, valószínűleg tudott volna gyorsabban haladni, ha akar, de talán jól jött neki is a társaság, és hogy egy kicsit besegítettem neki én is a sík részeken. A verseny második felében, bár nagyon sokat szenvedtem, de összességében sokkal jobban éreztem magam, mint az elején. A Gloriette-kilátó felé egy brutális meredek mászás következett megint, valami olyasmit gondoltam közben, hogy a jó kurva anyját annak, aki ide utat épített. De ekkor már szerencsére túl voltam a legnagyobb holt pontomon, és vigyorogva küzdöttem a legnehezebb részeken is. Ezután megint lefelé vezetett az út, ahol új erőre kaptam, ami meredek még hátravolt, azt pedig dühből megfutottam, azért sem csináltok ki, szemetek, mondogattam magamnak közben. Kurva Galibier, kurva hosszú az a kurva Galibier, jutott eszembe szegény Gaumont és a Cofidisről forgatott dokumentumfilm. A Taródi-vár és a Sörházdombi-kilátó felé vezető út így már nem is volt annyira meredek (dehogynem). Egyik domb tetején a lány megmutatta az óvodát, ahová minden nap felhozta a kislányát, amiről persze nekem rögtön eszembe jutott Nairo Quintana története, amit el is meséltem. Azért tegyük hozzá, hogy a jó öreg indián valószínűleg kiröhögné ezeket az emelkedőket. Az utolsó pár kilométert már szinte teljes extázisban futottam meg, párszor belehaltam korábban, de ekkora már túl voltam mindenen, és semmi fájdalmat nem éreztem. Aztán egyszer csak „szembejött” a cél, és szinte fel sem tűnt, hogy beértem. Elbúcsúztam a kísérőmtől, sok sikert kívántam neki a további távhoz, és megköszöntem a segítségét. Bennem volt a boogie, hogy heh, mi az nekem, menni kellene még egy kört, de aztán gyorsan leálltam és meggondoltam magam. Jobb is volt így. Értem jött Palkó, Gabi férje, akit elsőre meg sem ismertem, támolyogtam, mint egy fasz, és nem is voltam teljesen magamnál, totál kifutottam magamat. Elsőre bőven elég volt ennyi! De lesz ez még sokkal több is!
1:21:04 lett a vége, ami 14 kilométeres távon sík terepen is egy tök jó idő lenne! 15600 méteren van mért időm, ott 1:26:25 az egyéni rekordom. Egy ilyen nehéz terepen, és főleg ennyi kihagyás után nem is reméltem, hogy ilyen időre képes leszek! Nagyon élveztem a verseny minden percét, és tök jól esett, hogy végre megint futhattam! Annyira hiányzott már ez az élmény, hogy el sem tudom mondani!
Aztán egy gyors ebéd után délután elkísértem Gabit és Palkót vásárolni, és amíg ők ruhákat néztek, addig én hajkurásztam a két kisördögöt. Szívem szerint bezabáltam volna még egy fél disznót, majd lefeküdtem volna aludni olyan 12 órára. Annyira durva volt ez a 14 kilométer hegyre fel, mintha 30 kilométert futottam volna síkon. Teljesen meghaltam tőle. Nem is sejtették a gyerekek, hogy az állandó rohangálásukkal mennyire megszívatnak. Illetve dehogynem, olyan jókat röhögtek a lerohadt papón közben, aki nem éri utol őket, hogy öröm volt nézni. :)
Összességében hatalmas élmény volt az egész hétvége. Nem mondom, hogy beleszerettem a terepfutásba, mert azért sokkal jobban érzem magam az aszfalton, de nagyon jó edzés, és nagyon jó lecke volt! És nagyon sokat tanultam! Jövőre nagyon szeretnék bevállalni egy hosszabb távot is ezen a versenyen!
Jövő vasárnap pedig jön a Vivicitta városvédő futás, ahol félmaratont fogok futni. Ennyi kihagyás után semmilyen elvárásom sincsen magammal szemben, csak szeretném normálisan végigfutni a távot, és szeretném újra azt érezni, hogy futó vagyok!
